Egyenesen, szilárdan áll,
Fénylő szemmel fölfelé néz,
Bár légköre olykor ködös,
Sötét s nyomasztóan nehéz.

Ruhája tiszta és fehér,
Nincs rajta semmi szenny, mocsok,
S ha ráfröcskölnek is ilyet,
Simaságáról lecsorog.

Meghittséget, szeretetet
Serceg lágy-szelíden hangja,
Akkor is, ha körülötte
Ezt senki, senki sem tudja.

Önzetlenül ég, melegít,
A sötétnek nincs itt helye,
Hiszen, mint az igaz ember,
Ő is fényre van teremtve.

Olykor küzd az áramlattal,
És titokban sír talán,
Mert néha sűrű cseppekben
Folynak a könnyek oldalán.

Aztán ismét bíztat, hitre
Serkent, szinte megnő lángja,
Hogy rohamosan csökken, fogy,
Sőt csonkig ég, nem is bánja.

Küldetését befejezte:
Ő eltűnt, s csak azért égett,
Hogy a kereső szívébe
Fényt vigyen és melegséget.

Ahogy most nézem a gyertyát,
Amint serkentően lobog,
Vágy ébred bennem, s most én is
Fényleni, égni akarok.

Hinteni a szeretetet
Önzetlenül jónak, rossznak,
Hogy méltó hirdetője legyek
A közénk jött Megváltónak.