Olyan szabadon akarok ma Neked énekelni,
Amilyen szabadon piheg itt e rigó,
Mely a villámhárító hegyére szállt,
És nincsen köze több a földdel,
Mint az a pont,
Melyből karmos kis lába kinő.

Mint ennek a rigónak a rúdon,
Egyetlen pont még közöm a világgal:
Ezen a ponton át
Még hallom a templomi orgonát,
Még érzem a napcsókolta búzatáblák
Langyos-édes illatát,
Még visszavágyom símogatni gyermekarcot,
És bajtárs-kézzel parolázni harc előtt, -
De már nem úgy, mint azelőtt.

Ízes még puha ínyemnek az öröm,
De a fájdalom itthonabb érzi magát nálam.
S ha egyikük megkoppantja kilincsem,
Összetévesztem léptük neszét:
Csak annyit tudok, hogy Te küldted el hozzám
Valamelyik kis mindenesed,
Békességet köszönteni.

Mint valamikor, a tavaszi napokban,
Úgy ég eremben ma is a munka láza,
De amit nem ismertem régen:
Símogató a pihenés.
És amikor ágyamba térek este,
Mosolyogva mondogatom magamban:
De jó,
Hogy ügyefogyott munkánkra nem szorulsz!

Soha még ilyen melegen nem ölelt
Az igaz emberek édessége.
Soha nem éreztem ilyen mámorítónak
Szépség, igazság illatát.
Minden szóban: valami vibrál.
Minden szemből: valami rám néz,
Minden ismertnél emberibb,
És mindennél kimondhatatlanabb.

Imádkozni szeretnék:
De nem jő ajakamra szó.
Gondolni Rólad, okosan:
És gondolatom eláll.
Mégis érzem:
Most minden pillanatom ének.
Ó hallom, hallom velem-pihegését
A Mindenségnek!