Elnyúlok a hegyen, hanyatt a fûbe fekve,
S tömött arany díszét fejem fölé lehajtja
A csónakos virágú, karcsú szelíd rekettye,
Sok, sok ringó virág, száz apró légi sajka.
S én árva óriásként nézek rájuk, s nehéz
Szívembõl, míg felér bús ajkamra a sóhaj,
Vihar már nékik az, váratlan sodrú vész,
S megreszket az egész szelíd arany hajóraj.

Boldog, boldog hajók, vidám lengõk a gazdag
Nyárvégi délután nyugalmas kék legén,
Tûrjétek kedvesen, ha sóhajjal riasztgat
A lomha óriás, hisz oly borús szegény.
Tûrjétek kedvesen, ha lelkének komor
Bányáiból a bú vihedere kereng fel,
Ti nem tudjátok azt, mily mondhatatlan nyomor
Aknáit rejti egy ily árva szörny, egy - ember!

Ti ringtok csendesen, s hûs, ezüst záporok
S a sûrû napsugár forró arany verése
Gond nélkül gazdaguló mélyetekig csorog,
Méz- s illatrakománnyal teljülvén gyenge rése;
Ti súlyos, drágagyöngyként a hajnal harmatát
Gyûjtitek, s nem bolyongtok testetlen kincs után,
Sok lehetetlen vágynak keresni gyarmatát
Az öntudat nem ûz, a konok kapitány.

Én is hajó vagyok, de melynek minden ízét
A kínok vasszöge szorítja össze testté,
S melyet a vad hajós õrült utakra visz szét,
Nem hagyva lágy öbölben ringatni búját restté,
Bár fájó szögeit már a léten túli lét
Titkos mágnes hegyének szelíd deleje vonzza:
A néma szirteken békén omolni szét
S nem lenni zord utak hörgõ és horzsolt roncsa.

És hát a többiek?... a testvér-emberek,
E hányódó, törött vagy undok, kapzsi bárkák,
Kiket komisz vitorlák, vagy bús vértengerek
Rettentõ sodra visz: kalózok s könnyes árvák
Ó a vér s könny modern özönvizébe vetve
Mily szörnyû sors a sok szegény emberhajóé:
Tán mind elpusztulunk, s nincs, nincs közöttünk egy se
Kit boldog Ararát várhatna, tiszta Noé.

Tán mind elpusztulunk, s az elcsitult világon
Csak miriád virág szelíd sajkája leng:
Szivárvány lenn a fûben, szivárvány fenn az ágon,
Egy néma ünnepély, ember-utáni csend,
Egy boldog remegés, és felpiheg sóhajtva
A fájó õsanyag: immár a kínnak vége!
S reszketve megnyílik egy lótusz szûzi ajka
S kileng a boldog légbe a hószín szárnyú Béke.