Non omnis moriar - Nem halok meg egészen - Az, ami bennem elpusztíthatatlan, most szemtől szemben álI Azzal, aki Van!

Így vonulnak a nemzedékek - Mezítelenül jönnek a világra, és mezítelenül térnek vissza a földbe, amelyből vétettek. "Porból lettél és porrá leszel".

Szükségünk van megtalálni Istent, de Őt nem találhatjuk meg a zajban és nyugtalanságban. Isten a csend barátja. Nézzétek a természetet, ahogy a fák, a virágok, a fű csendben növekszik; nézzétek a csillagokat, a Holdat és a Napot, ahogy csendben haladnak… Szükségünk van a csendre, hogy megérinthessük a lelkeket.

Ma, amikor visszagondolok az elmúlt évekre, látom, hogy ezek nemcsak az elmúlás évei voltak, de az alkotás évei is.

Ám ahogy az őszre nemcsak a termés begyűjtése és a ragyogó színpompa jellemző, de a fák koronáinak csupasszá válása, a levelek lehullása és összetaposása is (...) úgy az időskor sem csak egy erőteljes záróakkordja, összegzése egész életünknek, de az elmúlás ideje is. Olyan időszak, amelyben az is előfordul, hogy a világot idegennek érezzük; az életet teherként, testünket pedig nyűgként hordozzuk. Szent PáI szavai szerint:"bár a külső ember romlásnak indult bennünk, a belső napról napra megújul" (2Kor 4,16).

A bölcsesség lehetővé teszi az ember számára, hogy a dolgok fölött álljon, anélkül azonban, hogy megvetné azokat; megadja, hogy a viIágot Isten szemével láthassuk de az Ő szívével is egyúttal! Megtanít "igent" mondani Istennek, igent mondani korlátozottságainkra is, múltunkra is - számos csalódásunkkal, mulasztásainkkal és bűneinkkel együtt.

Az időskor mintegy az élet megkoronázása. A betakarítások ideje. Ilyenkor aratjuk le, gyűjtjük össze mindazt, amit megtanultunk, átéltünk, és azt is, amit átszenvedtünk és kibírtunk. Mint egy nagy szimfónia utolsó tételében fenséges összhangban egyszerre csendül fel életünk minden nagy témája. Ebből az összhangból fakad az időskor bölcsessége.

A múlt században egyik költőtök azt írta, hogy "az ég egy kincset ád minden hazának", és hozzátette, hogy a ti hazátok kincse "egy szentelt fájdalom" (Eötvös József, 1836). Mennyi fájdalom nyomta rá bélyegét hazátokra! (...) Mennyi vér és könny öntözte ezt a földet! De ez az ősi fájdalom "szentelt fájdalom", mert nem maradt meddő szomorúság (...). Töretlen népetek ezért tudta minden nagy nemzeti csapás után újra kezdeni az ország felépítését.

Mit is mondhatnék? Bármit mondanék, szegényes és fakó lenne ahhoz képest, amit ebben a percben a szívem érez. És ahhoz képest is, amit a ti szívetek érez. Hagyjuk hát a szavakat! Hadd maradjon az egyszerű, mély hallgatás Isten színe előtt, amely már önmagában is imádság. (...) Ne féljetek! Nyissátok, sőt tárjátok ki a kapukat Krisztus előtt!

Ha megfelelő módon ajánljuk a rózsafüzért, bizonyos vagyok benne: a fiatalok képesek lesznek úrjra meglepni a felnőtteket azzal, hogy magukévá teszik, és az életkoruknak megfelelő lelkesedéssel végzik ezt az imádságot.

Semmi akadáIya annak, hogy (...) az imádkozók a rózsafüzért megfelelő szimbolikus és gyakorlati elemekkel egészítsék ki, amelyek elősegítik a megértését és megbecsülését.

A titkok szemlélése gyümölcsözőbb lehetne, ha minden tizedet olyan imádsággal zárnánk, amely az adott titok fölötti elmélkedés sajátos gyümölcseit kéri.

Az Üdvözlégyek ismételgetése a rózsafüzérben Isten gyönyörűségének hullámhosszára hangol minket: ujjongás, csodálat, hódolatteljes meghajlás a történelem legnagyobb csodája előtt.

Bizalommal vegyétek kézbe a rózsafüzért, s a Szentírás világosságánál, összhangban a liturgiával, minden napi életetek körülményei közepette fedezzétek fel újra!

Annak teljesítéséhez (...), amit Isten feladatunkul ad - tűnjék az emberileg bármennyire is lehetetlennek - kegyelmével megadja az eszközöket is. Ez minden hivatás titka.

Lukács evangélista azt mondja Máriáról, hogy amikor meghallotta Gábor angyal üdvözletének szavait, "zavarba jött és gondolkodni kezdett a köszöntés értelmén". (vö. Lk 1,29). Máriának ez a gondolkodása a rózsafüzér ima mintaképe. A rózsafüzér az "Angyali üdvözlet" szerelmeseinek imája. Azok, akik a rózsafüzért imádkozzák, értelmükkel és szívükkel Mária gondolkodásához társulnak: gondolkodnak "a köszöntés értelmén".

Mária Krisztusra szegezett tekintettel élt, és megjegyezte minden szavát: "Emlékezetébe véste mindezt, és szívében gyakran elgondolkodott rajtuk" (Lk 2,19; vö. 2,51). Jézussal kapcsolatos emlékei, amelyek a lelkébe vésődtek, mindenhova elkísérték, és életének minden helyzetében föl tudta azokat idézni. Bizonyos értelemben ezekből az emlékekből, állt össze a "rózsafüzér" (...) Amikor a keresztény közösség a rózsafüzért imádkozza, harmóniába kerül Mária emlékezésével és tekintetével.

Aki szemlélni kezdi Krisztust, végigjárva életének állomásait, feltétlenül fölfedezi benne az emberre vonatkozó igazságot is.

Legszükségesebb dolog előmenetelünkhöz az, hogy ezen nagy Isten előtt úgy szívünkkel, mint nyelvünkkel hallgassunk. Az a beszéd ugyanis, amelyet ő legszívesebben hallgat, nem más, mint a hallgatag szeretet.

A rózsafüzér természete szerint a békére irányuló imádság, abból a tényből fakadóan is, hogy Krisztust szemléli, aki a Béke Fejedelme és a "mi békénk".

Lelki életemben ifjú éveimtől kezdve fontos helye volt ennek az imádságnak. (...) A rózsafüzér elkísért engem örömben és megpróbáltatásokban egyaránt. Sok-sok gondomat bíztam rá, és mindig bátorítást találtam benne.

Az Egyház a rózsafüzérnek mindig kivételes hatékonyságot tulajdonított, ezért a legnehezebb ügyeit a közösségben, folyamatosan mondott rózsafüzérre bízta.

A Boldogságos Szűz Mária, a Magyarok Nagyasszonya - akinek pártfogását nemzetetek oly sokszor megtapasztalták a történelme folyamán - vezesse egyházi és állami vezetőiteket, egész hazátokat a most kezdődő új évezredben a fejlődés, a haladás, a keresztény értékek, a szolidarítás, a béke útján!

A rózsafüzér nagyon kedves imádságom. Csodálatos imádság! Csodálatos az egyszerűsége és a mélysége. (...) Az Üdvözlégy Mária szavainak mondása közben elvonulnak lelki szemünk előtt Jézus Krisztus életének fő eseményei (...) s eleven közösségbe kapcsolnak Jézussal - mondhatnánk az Ő Anyjának szívén keresztül. Ugyanakkor szívünk belefoglalhatja a rózsafüzér e tizedeibe mindazt, ami egy személy, a család, a nemzet, az Egyház és az emberiség életét alkotja. (...) Így a rózsafüzér egyszerű imádsága adja az emberi élet ritmusát.

Ma Krisztus kifejezetten azt kéri tőletek, hogy fogadjátok be Máriát a "házatokba", fogadjátok Őt értékeitek közé, hogy megtanuljátok Tőle az odahallgatás készségét, azt az alázatos és nagylelkű rnagatartást, amely annyira jellemző volt Rá, aki elsőként lett Isten munkatársa az üdvösség művében. Ő az, aki anyai szolgálatával mindaddig nevel és formál, amíg Krisztus teljesen ki nem alakul bennetek.

A szentek és a boldogok olyan emberek, akik életüket sziklára építették. Mi ez a szikla? Az Atya akarata, amely az Ó- és az Újszövetség tanításában tárul fel előttünk. A tízparancsolatban, a teljes Evangéliumban, különösen a Hegyi Beszédben, a nyolc boldogságban.

Az ember nem akkor éri el az imádság teljességét, amikor leginkább önmagát fejezi ki, hanem amikor hagyja, hogy Isten a legteljesebben jelen legyen benne.

Mivel a mai világ számos megpróbáltatás elé állítja a hitet, így a felületesen imádkozók nemcsak középszerű keresztények, hanem "veszélyeztetett keresztények" is. Az a veszély leselkedik rájuk, hogy hitük fokozatosan elsorvad, és végül még "pótszerek" csábításának is engedhet, elfogadva az alternatív vallások kínálatát, engedékenynek bizonyulva a babonaság bizarr formáival szemben.

Olyan kereszténységre van szükség, amely mindenekelőtt az imádság művészetében tűnik ki. (...) Meg kell tanulnunk imádkozni, újból és újból el kell sajátítanunk ezt a művészetet.

A Szentlélek Úristen bőséges ajándékai kellenek ahhoz, hogy Krisztus örömhírét elvigyük azokra a helyekre, ahol még soha nem hirdették azt, vagy pedig olyan vidékekre, ahol azt elhanyagolták, illetve feledni hagyták. E kegyelmek elnyeréséhez szinte nélkülönözhetetlen a szentek közbenjárása és példájuk követése.